Volt egy körkérdés, amit szerintem elfelejtettem megválaszolni, de akkor most itt egy a hétből: kényszeresen szeretek kipróbálni újdonságokat, ha jön valaki hozzánk. Ez ugye minden háziasszonyi józan észnek ellentmond, de ez legyen az én bajom. És lett is. Amikor ezt a tortát először csináltam.
A tésztakosárral kezdődött, amit előre meg kell sütni. Mivel szokás szerint ( na még egy a hétből) ötvenhárom dologba fogtam bele egyszerre vasárnap délelőtt, úgy gondoltam, nem vacakolok a vaksütéssel, különben is mindig nedves marad a pite alja, menjen csak be úgy a sütőbe, ahogy van. Félidőben azért ránéztem a tésztára, és sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy a majdan a karamellszószt benntartani hivatott széle kellemesen rálapult a torta belsejére. Tortaforma ki, a szélek még nem sültek össze az aljával, ezért előkaptam pár villát, és visszaszobrászkodtam a szélét a forma oldalához, kitámasztva a villákkal. Nem mondom, hogy tökéletes egyenletes, mintaszerű lett körben, mikorra megsült, de nevezhettük mondjuk... kellemesen rusztikusnak.
A recept szerint - és ezt még sosem hallottam - a mogyoró lehéjazására biztos módszer a 30 mp-ig történő szódabikarbónás vízben forrázás - nosza. Ez a zsúfolt délelőtt ideálisabbnak tűnt, mint az állandó felügyeletet igénylő sütőben történő lassú pirítgatás. Igaz, a konyharuhát így is úgyis kidobom a dörzsöljük-le-a-héját művelet után, viszont időt nyerek. Hát nem. Nem tudom ezt honnan vették a recept szerzői, vagy rossz a fordítás, vagy az én szódabikarbónám, vagy a vizem - a héja maradt úgy, ahogy volt. A konyharuha boldog kis hangokat hallatott, hogy nem végezte a kukában, én meg úgy döntöttem, marad a mogyoró héja.
A recept ezután a tortába dobálandó olajos magvak sütőbeni pirítását írja elő. Ez kiválóan sikerült volna, ha a dió valamiért nem kezd el előbb pirulni, mint a mandula meg a mogyoró. Így a megégett diószemeket kidobáltam, és hozzáadtam ugyananyit, de mostmár pirítatlant.
Jöhet a karamellszósz. A tejszínt összeolvasztva a cukorral nekem abszolút nem sűrűsödött be, sőt hígabb lett. Akkor forraljuk még, gondoltam. Persze sikerült kifutnia, amíg én térültem-fordultam, tejszín meg már nem volt több otthon, mit csináljunk, ennyi szósz lesz, amennyi...
A végső fázisban, amikor pedig össze kellett sütni az egészet, a tésztalapot, a csonthéjasokat, a tejszínt, a karamellszószt, akkor pedig a sérült tészta persze átengedte a szószt, ami a kapcsos tortaforma titkos résein leszivárgott a sütő aljába és szmogot produkált a konyhában és a tetejét is sikerült odaégetnem, ami egyrészt annak volt köszönhető, hogy a karamellszósz nem fedte be teljesen a magokat, másrészt meg annak, hogy persze megint nem(csak) erre figyeltem. ( A légzőlészülékem üvegjét törölgettem egyfolytában.)
DE ez nem most volt, hangsúlyozom, sokat tanultam az esetből,a torta pedig nagyon-nagyon finom, jó szívvel ajánlom mindenkinek. De tényleg...
A tejszínnel egyébként annyi csak a gond, hogy szerintem az amerikai recept double-cream-et ír, ami 48%-os zsírtartalmú tejszínnek felel meg, de vergődő és piacvesztő mezőgazdaságunk termékei között ez nem/sem található.
Hozzávalók:
a tésztakosárhoz:
37,5 dkg liszt
30 dkg vaj
2,5 ek. cukor
2,5 ek. hideg víz
pici só
Töltelék:
7 kg mogyoró
3dkg mandulapehely
5 dkg dió
4 dkg mandula
3 dl tejszín
27 dkg cukor
A lisztet összemorzsoltam a hideg vajjal (legjobb az aprítógép, de csak két részletben fért nekem be) és a cukorral, majd a hideg vízzel gyorsan tésztát gyúrtam belőle. 30 percig a hűtőben pihentettem.
Ezalatt a tejszínt összeforraltam (és így besűrítettem) a cukorral, kis lángon, 10 perc alatt.
A héjas mandulát héjas, lobogó vízbe dobtam, fél perc után leszűrtem és a héjából kipattintottam. A magokat kissé felaprítottam, és serpenyőben kevergetve megpirítottam. A sütőt előmelegítettem 200 fokra.
A tészta 2/3-adát kerekre nyújtottam, az ment a 28 cm-es forma aljára, majd a maradékból széles peremet csináltam, jól hozzányomkodtam a formához és az alsó tésztalaphoz.
Nem mertem mostmár vaksütés nélkül nekivágni persze, 10 percig kell a babbal sütni -igen, nedves maradt az alja -, ezután a széle már elég merev, így kivettem a babot és az alufóliát és további 20 percig világos aranyszínűre sütöttem a tésztát. Fel is púposodik sütés közben ezután, muszáj volt kicsit megszurkálnom, de csak óvatosan, hiszen ebbe jött azután a tejszín.
Ezután kis pihentetés szükséges, mert tovább kell sütni a tésztát a tejszínnel meg a csonthéjasokkal, és megégne, ha nem hűlne egyet - szóval némi hüledezés után beletöltöttem a magokat, rálocsoltam a cukros tejszínt és 40 percig 200 fokon sütöttem, míg szép karamelles lett a töltelék. (Sütés közben helyes buborékokat fúj) Nem szabad túlsütni, mert akkor szabályszerűen megkeményedik a teteje, miután kihűlt; legyen inkább szép sárgás-világosbarna, kinézetre egészen sűrűn folyós.
Macerás, finom, aki viszont diétázik, vegyen inkább két Mars szeletet.
A recept az Évszakok konyhái című szakácskönyvből való.
A tésztakosárral kezdődött, amit előre meg kell sütni. Mivel szokás szerint ( na még egy a hétből) ötvenhárom dologba fogtam bele egyszerre vasárnap délelőtt, úgy gondoltam, nem vacakolok a vaksütéssel, különben is mindig nedves marad a pite alja, menjen csak be úgy a sütőbe, ahogy van. Félidőben azért ránéztem a tésztára, és sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy a majdan a karamellszószt benntartani hivatott széle kellemesen rálapult a torta belsejére. Tortaforma ki, a szélek még nem sültek össze az aljával, ezért előkaptam pár villát, és visszaszobrászkodtam a szélét a forma oldalához, kitámasztva a villákkal. Nem mondom, hogy tökéletes egyenletes, mintaszerű lett körben, mikorra megsült, de nevezhettük mondjuk... kellemesen rusztikusnak.
A recept szerint - és ezt még sosem hallottam - a mogyoró lehéjazására biztos módszer a 30 mp-ig történő szódabikarbónás vízben forrázás - nosza. Ez a zsúfolt délelőtt ideálisabbnak tűnt, mint az állandó felügyeletet igénylő sütőben történő lassú pirítgatás. Igaz, a konyharuhát így is úgyis kidobom a dörzsöljük-le-a-héját művelet után, viszont időt nyerek. Hát nem. Nem tudom ezt honnan vették a recept szerzői, vagy rossz a fordítás, vagy az én szódabikarbónám, vagy a vizem - a héja maradt úgy, ahogy volt. A konyharuha boldog kis hangokat hallatott, hogy nem végezte a kukában, én meg úgy döntöttem, marad a mogyoró héja.
A recept ezután a tortába dobálandó olajos magvak sütőbeni pirítását írja elő. Ez kiválóan sikerült volna, ha a dió valamiért nem kezd el előbb pirulni, mint a mandula meg a mogyoró. Így a megégett diószemeket kidobáltam, és hozzáadtam ugyananyit, de mostmár pirítatlant.
Jöhet a karamellszósz. A tejszínt összeolvasztva a cukorral nekem abszolút nem sűrűsödött be, sőt hígabb lett. Akkor forraljuk még, gondoltam. Persze sikerült kifutnia, amíg én térültem-fordultam, tejszín meg már nem volt több otthon, mit csináljunk, ennyi szósz lesz, amennyi...
A végső fázisban, amikor pedig össze kellett sütni az egészet, a tésztalapot, a csonthéjasokat, a tejszínt, a karamellszószt, akkor pedig a sérült tészta persze átengedte a szószt, ami a kapcsos tortaforma titkos résein leszivárgott a sütő aljába és szmogot produkált a konyhában és a tetejét is sikerült odaégetnem, ami egyrészt annak volt köszönhető, hogy a karamellszósz nem fedte be teljesen a magokat, másrészt meg annak, hogy persze megint nem(csak) erre figyeltem. ( A légzőlészülékem üvegjét törölgettem egyfolytában.)
DE ez nem most volt, hangsúlyozom, sokat tanultam az esetből,a torta pedig nagyon-nagyon finom, jó szívvel ajánlom mindenkinek. De tényleg...
A tejszínnel egyébként annyi csak a gond, hogy szerintem az amerikai recept double-cream-et ír, ami 48%-os zsírtartalmú tejszínnek felel meg, de vergődő és piacvesztő mezőgazdaságunk termékei között ez nem/sem található.
Hozzávalók:
a tésztakosárhoz:
37,5 dkg liszt
30 dkg vaj
2,5 ek. cukor
2,5 ek. hideg víz
pici só
Töltelék:
7 kg mogyoró
3dkg mandulapehely
5 dkg dió
4 dkg mandula
3 dl tejszín
27 dkg cukor
A lisztet összemorzsoltam a hideg vajjal (legjobb az aprítógép, de csak két részletben fért nekem be) és a cukorral, majd a hideg vízzel gyorsan tésztát gyúrtam belőle. 30 percig a hűtőben pihentettem.
Ezalatt a tejszínt összeforraltam (és így besűrítettem) a cukorral, kis lángon, 10 perc alatt.
A héjas mandulát héjas, lobogó vízbe dobtam, fél perc után leszűrtem és a héjából kipattintottam. A magokat kissé felaprítottam, és serpenyőben kevergetve megpirítottam. A sütőt előmelegítettem 200 fokra.
A tészta 2/3-adát kerekre nyújtottam, az ment a 28 cm-es forma aljára, majd a maradékból széles peremet csináltam, jól hozzányomkodtam a formához és az alsó tésztalaphoz.
Nem mertem mostmár vaksütés nélkül nekivágni persze, 10 percig kell a babbal sütni -igen, nedves maradt az alja -, ezután a széle már elég merev, így kivettem a babot és az alufóliát és további 20 percig világos aranyszínűre sütöttem a tésztát. Fel is púposodik sütés közben ezután, muszáj volt kicsit megszurkálnom, de csak óvatosan, hiszen ebbe jött azután a tejszín.
Ezután kis pihentetés szükséges, mert tovább kell sütni a tésztát a tejszínnel meg a csonthéjasokkal, és megégne, ha nem hűlne egyet - szóval némi hüledezés után beletöltöttem a magokat, rálocsoltam a cukros tejszínt és 40 percig 200 fokon sütöttem, míg szép karamelles lett a töltelék. (Sütés közben helyes buborékokat fúj) Nem szabad túlsütni, mert akkor szabályszerűen megkeményedik a teteje, miután kihűlt; legyen inkább szép sárgás-világosbarna, kinézetre egészen sűrűn folyós.
Macerás, finom, aki viszont diétázik, vegyen inkább két Mars szeletet.
A recept az Évszakok konyhái című szakácskönyvből való.
7 megjegyzés:
Hááááááááát, a diétába tényleg nem illik bele, de a Mars szelet se, és ez biztos sokkal finomabb, mint a Mars szelet :-)
Pont azt akartam mondani, amit Kata.
Ezt bírnám:)
Egyébként mintha magamat láttam volna...
Ez velem is bármikor megtörténhetne...
Játékba hívlak:
palocprovence.blogspot.com/2009/03/ismet-egy-jatek.html
:))
Szia, jót derültem (és kicsit magamra ismertem) :-) A torta finomnak hangzik, nem diétás, de hát ugye az van, hogy minden ami jó az vagy hízlal, vagy erkölcstelen vagy drága ... és akkor már legalább ínycsiklandó legyen :-)
no, lassan utolérem magam az olvasásban :) szóval, a mogyorót/mandulát vízben igenis le lehet héjazni, de nem pont így: simán le kell forrázni, és párat még rottyantani rajta. így tök jó puha lesz, kókuszgolyóba stb. isteni, de igazán finommá csak (az erre következő) pörköléstől válik.
A mandula működik nekem mindig, azzal nincs gond, de a mogyoró kifogott rajtam, azóta nem is próbáltam. Megy mindenbe héjastul.
Megjegyzés küldése