Igen, az ember elképzeli, amikor a gyereke megszületik, hogy majd a gyereket nemcsak hogy ideális tökéletesanyaként/apaként neveli (főleg első gyereknél esik ez meg) , hanem úgy is eteti. Semmi bolti vacak, ohne cukor, színezék, junk food, egyebek - még akkor is, ha egyébként szerencsére nem kínozza semmi allergia. Egyszer azonban a gyerek felnő. És hiába a sok elrettentő mese, burkolt népnevelés, a sok házilag készített pizza, leves, péksüti, hamburger és egyebek, tudomásul kell venni az elkerülhetetlent, a gyerek csoportnyomás alá kerül. És nem Vivaldit vagy klasszikus metált fog hallgatni, hanem nyálas fiúzenekarokat, vagy technot, és - oh irgalom atyja, ne hagyj el - beteszi a lábát egy Mcdonaldsba, vagy bögrést levest kér csomagolni a sítáborba.
Én nem vagyok híve se annak, hogy a gyerekünket kizárólag a mi ideológiánkat követő szülők szófogadó gyermekeivel járassuk együtt oviba meg iskolába, és csakis ilyen gyerekekkel barátkozzon - sőt ez nagyjából lehetetlen - és hatalmaskodó tiltással meg papolással tiltsuk el mindentől, ami nem illik a világképünkbe - ennek kamaszkorban csak annyi eredménye lesz, hogy a gyerek lassan utálni fog mindent, amit mi elképzelünk, és még direkte jobban vágyakozik másra. És a tiltott gyümölcs mindig édesebb, mindig csábítóbb. Én ennek az elvnek tudom be, hogy a gyerekeim értékelik a házi kosztot, tudomásul veszik, hogy korlátos a hozzáférésük az általunk értéktelenebbnek tartott gyári cuccokhoz, nincs tiltás, szónoklat, de nincsenek eltitkolt kiruccanások a gyorséttermekbe és idegőrlő viták a chipses polcok előtt. Néha belefér, de semmiképp sem rendszeres. Egy dologban vagyok csak - nyilván következetlenül - makacs, a kínai/thai/vietnami zacskós levesszörnyedvények terén. Nem is tudták,hogy ilyen létezik, míg a nagyobb tavaly nyáron azzal jött haza egy európai ifjúsági csereprogramról, hogy sürgősen szerezzünk be pár ilyen levest, igaz nem a zacskós, hanem valami műanyag poharas fajtát, mert az egyik haverját ilyen túlélőkészlettel engedték el két hétre, és az milyen jó volt. Azóta is többször előjött ezzel, erre találtam ki, hogy - bár én nem vagyok egyébként annyira nagy rajongója a távol-keleti konyhának -, főzzek valami hasonlót itthon. A pho leves úgyis menő - vagy már nem?? - így kipróbáltuk, és bár a verdikt az volt hogy jó-jó, de igazából az a poharas jobb, azért talán egy időre elhallgatott a kínai gyorsleves miatti reklamáció.
Hozzávalók: (4 személyre)
egy liter csirkehúsleves
1 fél csirkemell
2 ek.olaj
15 dkg rizstészta
1 vöröshagyma
1 csillagánizs
kisujjnyi fahéjrúd
2 tk chilipehely
2 gerezd fokhagyma, szétnyomva
hüvejkujjnyi friss gyömbér, reszelve
só
bors
petrezselyemzöld ( mert a koriandert nem szeretjük)
2 zöldhagyma, vékonyan felkarikázva
fél lime
plusz chiliszósz/pehely az erős gyomrúaknak
A vöröshagymát megtisztítottam, félbevágtam és egy felforrósított, vastag aljú teflonserpenyőben a vágott felével lefele fordítva kis lángon 3 percig pirítottam, félreraktam. A száraz serpenyőben fél percig szárazon kevergetve, vigyázva, meg ne égjenek, forrósítottam az ánizst, a fahéjrudat, a chilipelyhet és a fokhagymát, majd egy nagyobb lábasba átraktam őket, hozzáadtam a megpirított hagymát, gyömbért és felöntöttem a levessel, gyöngyözve felforraltam.
Közben vizet tettem fel a rizstésztának.
A csirkemellet egészben körbepirítottam a serpenyőben az olajon, sóztam, borsoztam. Vágódeszkán éles késsel nagyon vékony szeletekre vágtam (ekkor még nincs is átsülve a belseje) és a lobogó levesbe raktam a szeleteket és egy percig forraltam még, így készre főttek a vékony szeletek.
A rizstésztát az utasítás szerint megfőztem, leszűrtem, rászűrtem a levest, tálaláskor adtuk hozzá a petrezselymet, újhagymát, és a lime-mal lehet picit savanyítani a levest, úgy lesz tökéletes.
Körülbelül innen a recept.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése