2010. január 13., szerda

Vásárfia Luxemburgból


Ha a munka meg a jószerencsém ide-oda külföldre vet, akkor nálam nem a város éttermeinek és piacainak Google Maps-on történő felderítése az első. Különben is, ha dolgozom, akkor piacozásra biztos nincs idő, az evés meg sokszor vagy lemarad, vagy protokoll, ami lehet jó, érdekes, de nem biztos hogy az, amit én választanék. Szóval, én azt szeretem tutira megtudni, hogy hol van játékbolt. Ugye, érthető? Bár előfordult már, hogy a reptéri ex-dutyfree húzott ki a csávából; innen üzenem a frankfurti reptér üzemeltetőjének (biztos olvassák :DD), hogy egy ekkora reptéren nem csoda, ha a sok átszálló révülten kóborol, mert sehol egy játékbolt, még szerencse hogy a Toblerone karácsony előtt a rém rágós csokija mellé cuki kis bernáthegyieket csomagolt,(egyiknek ez is lett a neve a szent keresztségben, Cuki) különben itthon az első ujjongó puszik után igencsak elfelhősödtek volna a csemeték szemei...



A magamnak szánt vásárfia okán azonban egyszerű dolgom volt. A meghívó jóvoltából ebben a pazar hotelben laktam, és amikor körülnéztem a honlapjukon, akkor már tudtam, hogy itt is fogok vacsorázni, mert egy három Michelin-csillagos séf mellett nem lehet csak úgy elliftezni. Ezt mindig mondta nekem anyukám, mikor az asztal körül kergetett kicsi koromban...

A szálló éttermének konzultáns séfje Antoine Westermann, aki konyhai pályafutását a strassbourg-i pályaudvar kávézójában kezdte 14 évesen, viszont amikor vendéglőt nyitott Strassbourgban - melyet ma már a fia vezet - hat év után megkapta az első, 10 év után a második, 1993-ban pedig a harmadik csillagát, és ő az elnöke a 80 szuper séfet tömörítő Chambre Syndicale de la Haute Cuisine Française -nek.

Az étterem az egyébként nem túl nagy szálló legfelső emeletén helyezkedik el, ezért is hívják Top Floor-nak, és gyönyörű kilátás nyílik ablakából a belvárosra, kivéve persze, ha nem zuhog egész nap az eső, miután éppcsak felszállt felszállt a reggeli köd, mint a 3 napból kettőben, míg ott voltam. Erősen javasolták, hogy foglaljak asztalt előre, de egy zuhogó esős hétfő este, mint kiderült, azért nem a legnépszerűbb vacsoraidőpont; ami nem baj, mert választhattam asztalt ,amint megérkeztem, és gyönyörködhettem a város éjszakai látványában.




Már előre jól megvizslattam az étlapot, és bár eredetileg azt terveztem, hogy napidíj ide vagy oda, végigkóstolom a degusztációs menüt, de végül is másképp döntöttem, mert több tengeri állat is szerepelt rajta (ráadásul nyersen) és én a csápos-páncélos-tapadókorongos állatokkal kissé bizalmatlan vagyok. Ehhez képest a három fogás elé hoztak még egy amouse-bouche-t, a kávé mellé pedig édesség-kóstolót, úgyhogy nem is sokról maradtam le, mert mindkettő szerepelt a degus menüben is, ráadásul az öt fogás, hiába van egyenként messze mennyiségben egy magyarországi átlagétteremben megszokott adagtól, valami hihetetlen mértékben jóllakatott.

Az éttermi fényképek sajnos borzasztóak, diszkrét félhomály uralkodott, hogy jól ki lehessen látni az ablakokon, vakuzni bunkóság, az ISO meg alacsonyan maradt...

A kóstolófalat egy kis pohárkában érkezett és bár tudtam, hogy minden ódzkodásom ellenére ez (is) valamilyen tengeri állat alapú, ki nem találtam volna, annyira enyhén és nem tolakodóan érződött benne- karfiolos rák-mousse volt csöpp paradicsom confit-tal a tetején. Igen, ez nagyon messze van azoktól a rémes kikötőszagú cuccoktól, amit sok helyen itthon produkálnak tenger gyümölcsei címén, akár fagyasztva, akár halaspulton, akár étteremben elkészítve.. Az ilyen tenger gyümölcsei ellen semmi kifogásom :)

Előételként a választásom egy nyúlterrine-re esett, füstölt szalonnába tekerve, libamájjal és fügedzsemmel. Hát... a közepén volt libamáj, de bizony az ki volt száradva. A hús maga finom volt, omlós, jól fűszerezett és a fügedzsem is jól passzolt hozzá - ez utóbbi egyébként most nagy divat lehet, mert a hivatalos ebédben is megjelent, csak ott ép egy csokis süti kiegészítőjeként. A nyúl egyébként a vidék kedvelt eledele, lévén erdős-mezős-vadászós -hegyes - völgyes terület; amikor egy helyi étteremben vacsoráztunk, ott is megjelent az étlapon mint helyi menüspecialitás.




A főétel volt a vacsora csúcspontja, tényleg: scampival töltött ravioli kandírozott citromos-gyömbéres párolt fodroskellel. A tészta és a töltelék úgy volt jó, ahogy van, megintcsak finomra hangolt tengeríz, viszont a kel, az valami hihetetlen volt ezzel az ízpárosítással. Egyszer megpróbálkozom majd vele.





A desszertekből a pincér ajánlatára egy vegyes sütikóstolót ettem, klasszikusokkal, amelyekből a baba au rhum és a csokis eclair volt nagyon emlékezetes, a tiramisu és a mandarinos tartelette semmi extra. A baba-n konkrétan annyi és olyan finom rum volt, - és mellette a süti olyan könnyű volt mint egy felhő - hogy még simán meg tudtam volna enni párat, és nagyon jó kedvem is lett volna tőle.



Búcsúzóul kaptam még a kávé mellé 5 pici házi bonbont és tortácskát, ez összesen a sütikóstolóval 9 féle édes dolog a végére...úgyhogy talán mégis a fagyit kellett volna választani, mert ezekből tényleg csak a citromos-diós tortácskára emlékszem, nyilván mert kilógott a sorból az íze miatt.

Első és egyelőre egyetlen Michelint-csillagos élményként annyit mondhatok, várom a folytatást.




Nincsenek megjegyzések:

Related Posts with Thumbnails