A fekete bárányka
Döbrentey Ildikó meséje
Döbrentey Ildikó meséje
Régen történt, nagyon régen, Betlehem városa mellett a réten.
Birkák legeltek arra éppen: öt birka, tíz birka, száz birka. Csak úgy fehérlett tőlük a táj. A nagy fehérség közepében egy apró fekete pötty: egy fekete bárányka táncolt és ugrándozott széles jókedvében. De olyan szépen táncolt és olyan vidáman ugrándozott, hogy a rét, tél közepén, kivirágzott, mintha tavasz lett volna.
Sehogyan sem tetszett ez a fehér birkáknak. Irigykedve bégettek:
-Bee! Mit keres köztünk ez a fekete? Mit táncol, mit ugrál ez itt? Mit zavar ez itt?Bee! Akárkinek gyereke, nem kellesz te fekete!
És kilökték maguk közül a fekete báránykát.
Olyan hirtelen történt mindez, hogy a fekete báránykának még csodálkozni sem maradt ideje.Máris elvonult a nyáj, és ő ott maradt egyedül.Várt egy darabig, hátha visszajön érte valaki, várt, de nem jött senki. Akkor lehajtotta a fejét, és szomorúan elindult, hogy szállást keressen éjszakára. Nem táncolt, nem ugrándozott. Csak ment, ment, amerre a szeme látott. El is fáradt a lába.Már a csillagok is feljöttek, mikor végre egy elhagyatott istálló akadt az útjába.
Omladozott az istálló fala, a tetején befútt a szél, ám az ajtaja sarkig tárva. Óvatosan belesett az árva fekete bárányka.
Szalmával tele jászol állt az istálló közepén, mögötte vaksin hunyorgó, félig vak tehénke. A tehénke barátságosan elbődült és kiintegetett a fülével, mintha hívogatná a vendéget.
Nem kérette magát a bárányka. Besurrant az istállóba, s elvackolt a jászol alá, a félhomályba. Nagy csöndesen lapult ottan, nem is moccant, nem is szusszant.
Attól kezdve ketten éltek az istállóban: a félig vak tehénke meg az árva fekete bárányka.Nem sokat beszéltek, így hát jól megfértek.
Egy nap, legelészés közben, a szokottnál messzebb kalandozott a fekete bárányka. Váratlanul különös társaság tűnt fel a réten. Viselős, gyermeket váró asszony ült egy öreg, süket csacsi hátán.Mellettük egy férfi ballagott. Egyenesen arra tartottak ahol a bárányka legelészett. Az asszony szép arcát gond gyötörte:
- Jaj, Józsefem! Úgy érzem, éjszaka meglesz a gyermek, és nincs egy zug, ahol meghúzhatnánk magunkat!
A férfi nyugtatta:
- Türelem, Máriám, megsegít az isten. Majd csak jut nekünk is fedél.
És körülnézett a kietlen, nagy pusztaságban.
Ó, szegények ! - szánakozott a fekete bárányka. - Kizárta őket is a nyáj. Majd én segítek nekik! - Azzal elébük lépett, és vezetni kezdte őket, egyenesen az istálló felé. Az öreg, süket csacsi azonnal a nyomába szegődött.
- Ki vezet bennünket?- kérdezte az asszony.
- Egy fekete bárányka... - válaszolta csodálkozva a férfi.
Elérkeztek az istálló ajtajához. Ott megálltak. Rájuk hunyorgott a félig vak tehénke, aztán barátságosan elbődült, és kiintegetett a fülével, mintha hívogatná a vendéget.
A jövevények hálásan beléptek az istállóba, s letelepedtek a jászol mellé. A csacsit bekötötték a tehénkéhez, a jászol mögé. A bárányka elvackolt a szokott helyén, a jászol alatt. Minden elcsendesedett.
Éjszaka közepén gyermeksírásra riadt a fekete bárányka. Nyitni akarta a szemét, ám a napnál is fényesebb fény kápráztatta el. Remegő lábbal felállt és kidugta a fejét a jászol alól.
Hát, az istálló fényárban úszott! Ragyogott a félig vak tehénke szeme, selymesen pompázott a süket csacsi vedlett sörénye. A jászolban aranyszálként csillogott a szalma, rajta csöpp újszülött feküdt, kendőbe bugyolálva. Egyenesen a jászol alól kukucskáló fekete bárányra nevetett.
- Lehet, hogy mégsem vagyok olyan fekete? - gondolta felbátorodva a fekete bárányka, s kilépett a jászol alól. Az újszülött újból rámosolygott.
A báránykának ettől olyan jókedve kerekedett, hogy táncolni és ugrándozni szeretett volna. S úgy is tett: táncolni és ugrándozni kezdett, mint réges-régen, a fehér nyáj közepében.
Sugárzó arccal nézte őt az anya, a férfi és a gyermek. A bárányka csodálkozva vette észre, hogy az ajtóban pásztorok tolonganak, s mögöttük... Mögöttük a szívtelen fehér birkák nyája bégetett!
- Ugye, most bejönnétek, ha mernétek! - húzta ki magát a fekete bárányka. Már nem remegett a lába, hanem táncolt és táncolt, és ugrándozott és ugrándozott. Olyan jól érezte magát, hogy azt gondolta:
- Miért ne jönnének be a fehér birkák is? Hiszen a testvéreim.- És kiszólt nekik: -Gyertek beljebb! Gyertek beljebb!
S a fehér birkák bégetve betódultak.
A fekete bárányka ekkor visszahúzódott a jászol alá. A csillogáson át is látta, hogy a gyermek elálmosodott. Erre ő is ásított egyet, bevackolt a jó puha szalmába és elszenderedett.
Ezer és ezer híres kép, festmények és szobrok őrzik ennek az éjszakának, az első szent karácsony éjszakájának a csodáját. Minden képen ott látható a kis Jézus, Mária, József, a pásztorok, a fehér birkák, a tehénke, meg a csacsi. Na de hol a fekete bárányka? Őt még nem látta soha senki!
Nem ám mert egyesegyedül csak ti tudjátok, hogy a jászol alatt is ott lapul valaki. Valaki, aki fedél alá vezette Máriát és Józsefet, valaki, aki elsőként táncolt és ugrándozott a kis Jézusnak, valaki, aki a rosszra jóval válaszolt.
Valaki, aki végre boldogan szuszog: a fekete bárányka.
Birkák legeltek arra éppen: öt birka, tíz birka, száz birka. Csak úgy fehérlett tőlük a táj. A nagy fehérség közepében egy apró fekete pötty: egy fekete bárányka táncolt és ugrándozott széles jókedvében. De olyan szépen táncolt és olyan vidáman ugrándozott, hogy a rét, tél közepén, kivirágzott, mintha tavasz lett volna.
Sehogyan sem tetszett ez a fehér birkáknak. Irigykedve bégettek:
-Bee! Mit keres köztünk ez a fekete? Mit táncol, mit ugrál ez itt? Mit zavar ez itt?Bee! Akárkinek gyereke, nem kellesz te fekete!
És kilökték maguk közül a fekete báránykát.
Olyan hirtelen történt mindez, hogy a fekete báránykának még csodálkozni sem maradt ideje.Máris elvonult a nyáj, és ő ott maradt egyedül.Várt egy darabig, hátha visszajön érte valaki, várt, de nem jött senki. Akkor lehajtotta a fejét, és szomorúan elindult, hogy szállást keressen éjszakára. Nem táncolt, nem ugrándozott. Csak ment, ment, amerre a szeme látott. El is fáradt a lába.Már a csillagok is feljöttek, mikor végre egy elhagyatott istálló akadt az útjába.
Omladozott az istálló fala, a tetején befútt a szél, ám az ajtaja sarkig tárva. Óvatosan belesett az árva fekete bárányka.
Szalmával tele jászol állt az istálló közepén, mögötte vaksin hunyorgó, félig vak tehénke. A tehénke barátságosan elbődült és kiintegetett a fülével, mintha hívogatná a vendéget.
Nem kérette magát a bárányka. Besurrant az istállóba, s elvackolt a jászol alá, a félhomályba. Nagy csöndesen lapult ottan, nem is moccant, nem is szusszant.
Attól kezdve ketten éltek az istállóban: a félig vak tehénke meg az árva fekete bárányka.Nem sokat beszéltek, így hát jól megfértek.
Egy nap, legelészés közben, a szokottnál messzebb kalandozott a fekete bárányka. Váratlanul különös társaság tűnt fel a réten. Viselős, gyermeket váró asszony ült egy öreg, süket csacsi hátán.Mellettük egy férfi ballagott. Egyenesen arra tartottak ahol a bárányka legelészett. Az asszony szép arcát gond gyötörte:
- Jaj, Józsefem! Úgy érzem, éjszaka meglesz a gyermek, és nincs egy zug, ahol meghúzhatnánk magunkat!
A férfi nyugtatta:
- Türelem, Máriám, megsegít az isten. Majd csak jut nekünk is fedél.
És körülnézett a kietlen, nagy pusztaságban.
Ó, szegények ! - szánakozott a fekete bárányka. - Kizárta őket is a nyáj. Majd én segítek nekik! - Azzal elébük lépett, és vezetni kezdte őket, egyenesen az istálló felé. Az öreg, süket csacsi azonnal a nyomába szegődött.
- Ki vezet bennünket?- kérdezte az asszony.
- Egy fekete bárányka... - válaszolta csodálkozva a férfi.
Elérkeztek az istálló ajtajához. Ott megálltak. Rájuk hunyorgott a félig vak tehénke, aztán barátságosan elbődült, és kiintegetett a fülével, mintha hívogatná a vendéget.
A jövevények hálásan beléptek az istállóba, s letelepedtek a jászol mellé. A csacsit bekötötték a tehénkéhez, a jászol mögé. A bárányka elvackolt a szokott helyén, a jászol alatt. Minden elcsendesedett.
Éjszaka közepén gyermeksírásra riadt a fekete bárányka. Nyitni akarta a szemét, ám a napnál is fényesebb fény kápráztatta el. Remegő lábbal felállt és kidugta a fejét a jászol alól.
Hát, az istálló fényárban úszott! Ragyogott a félig vak tehénke szeme, selymesen pompázott a süket csacsi vedlett sörénye. A jászolban aranyszálként csillogott a szalma, rajta csöpp újszülött feküdt, kendőbe bugyolálva. Egyenesen a jászol alól kukucskáló fekete bárányra nevetett.
- Lehet, hogy mégsem vagyok olyan fekete? - gondolta felbátorodva a fekete bárányka, s kilépett a jászol alól. Az újszülött újból rámosolygott.
A báránykának ettől olyan jókedve kerekedett, hogy táncolni és ugrándozni szeretett volna. S úgy is tett: táncolni és ugrándozni kezdett, mint réges-régen, a fehér nyáj közepében.
Sugárzó arccal nézte őt az anya, a férfi és a gyermek. A bárányka csodálkozva vette észre, hogy az ajtóban pásztorok tolonganak, s mögöttük... Mögöttük a szívtelen fehér birkák nyája bégetett!
- Ugye, most bejönnétek, ha mernétek! - húzta ki magát a fekete bárányka. Már nem remegett a lába, hanem táncolt és táncolt, és ugrándozott és ugrándozott. Olyan jól érezte magát, hogy azt gondolta:
- Miért ne jönnének be a fehér birkák is? Hiszen a testvéreim.- És kiszólt nekik: -Gyertek beljebb! Gyertek beljebb!
S a fehér birkák bégetve betódultak.
A fekete bárányka ekkor visszahúzódott a jászol alá. A csillogáson át is látta, hogy a gyermek elálmosodott. Erre ő is ásított egyet, bevackolt a jó puha szalmába és elszenderedett.
Ezer és ezer híres kép, festmények és szobrok őrzik ennek az éjszakának, az első szent karácsony éjszakájának a csodáját. Minden képen ott látható a kis Jézus, Mária, József, a pásztorok, a fehér birkák, a tehénke, meg a csacsi. Na de hol a fekete bárányka? Őt még nem látta soha senki!
Nem ám mert egyesegyedül csak ti tudjátok, hogy a jászol alatt is ott lapul valaki. Valaki, aki fedél alá vezette Máriát és Józsefet, valaki, aki elsőként táncolt és ugrándozott a kis Jézusnak, valaki, aki a rosszra jóval válaszolt.
Valaki, aki végre boldogan szuszog: a fekete bárányka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése