Enni tavasszal

Cserke gurította nekem a tavaszi kördést. Ahogy láttam a témáról szóló korábbi bejegyzéseket, egyértelmű volt, hogy én a retek-táborba tartozom. Biztosan nagy szerepe van ebben a nosztalgiának is, amikor gyerekként természetes volt, hogy tavaszi estéken mindig nekem kellett kimenni a kertbe, hogy a vacsorához hozzak. Annak a reteknek az íze, harsogása máig itt van a számban - vagyis inkább a fejemben - és borzasztóan irigylem Cserkét, aki még kap a szülői házból Igazi Retket. És bár a kördés témája nem az ipari jellegű növénytermesztés szapulása, bizony retekügyben (is) könnyen becsaphatjuk magunkat. A tél elmúltával erős színekre és roppanós zöldségekre vágyva könnyen elcsábulthatunk akár most is egy vidám piros csomóra, aminek kizárólag esztétikai erényei vannak. Teljesen szabályos gömböcök, amelyek fél nap után rugalamatlan, töppedt és ízetlen bogyókká alakulnak a hűtőszekrényünkben, vagy ha megőrzik is viszonylag normális állagukat, akkor a felszedés előtti locsolástól és a rengeteg műtrágyától inkább ízetlen lufihoz hasonlíthatóak.

Az a valódi, tavaszt hozó retek nekem kicsit szabálytalan (lásd fent), van amelyikben alattomos kis alagutat vájtak itt-ott a kukacok, és lehet bosszankodni, hogy retekfaragásba fullad a vacsora előkészítése, de akkor is egyszerre édes, csípős, harsogós, sűrű és ropogós, föld-és tavaszszagú egyszerre.
És persze, ha tavasz, akkor még ott a zöldhagyma, az első sóska, a sonkából készült húsvéti sonka és a vele főtt tojások, meg anyukám húsvéti kalácsának íze, ami már majdnem ugyanolyanra tudok én is, a barkák selymessége, a téli álmoból nyújtózkodva ébredő dédelgetett növényeim, a fogadalom, hogy sosem eszem bárányt, (így van) és sikongató gyerekeink, amikor megtalálják a kertben a csokitojásokat és figurákat, amiket a kutya meghagyott.

Gurítom a kördést, Ettinek, Marmalade-nak és Áginak.