Tejszínes karamell(szalon)cukor

Szaloncukor, az aztán van már ezerféle. A zselés már klasszikusnak számít, de hol van már az aranyszínű, kis zöld pálcikafenyőfákkal díszített csomagolású eredeti íz?? A következő újdonság szerintem a vajkaramella volt, aminek szintén jelentős rajongótábora van. És ha már nosztalgiázunk, akkor szólni kell a Krówká-ról, ami a lengyel tejkaramell fedőneve.A bolti rémes volt, de a szépemlékű lengyel piacokon frissen beszerezve igazi omlós-tejes-morzsálódós karamell bújt meg a bocifejes, sárga-barna csíkozású papírcsomagolás alatt. Mintha mostanában benzinkutakon láttam volna, nem is hittem a szememnek.
Amikor pedig kipróbáltam az alábbi receptet, már tudtam, hogy nem kell nekem krówkát keresni sehol, sőt, egy vajkaramell-rajongónak van már gasztroajándék-ötletem is, de ez titok!!


Hozzávalók:

12,5 dkg finomított kristálycukor

1 dl tejszín

0,5 dl tej

1/4 vaníliarúd


Egy kis lábasban összekevertem a cukrot a tejjel és a tejszínnel, a vaníliarudat kettévágtam, a magokat a keverékbe kapirgáltam, utánukdobtam a rudat magát és szép csendes lángra ( a legkisebb gázrózsám legkisebb fokozatáról is egy kicsit félrehúzva és egy fokhagymapréssel kitámasztva alulról ) feltettem főddögélni a cuccot.
Úgy 15-20 percig különösebb emberi beavatkozás nélkül megvolt, azután viszont nagyon oda kellett figyelnem a mérsékelt lángra és a kavargatásra, mert a sűrűsödéssel együtt folyton ki akart futni.A recept szerint 40-45 percig kell főzni. Ez pontosan így volt igaz, ha az utolsó tíz-tizenöt percben folyamatosan kavarjuk, hogy oda ne kapjon, ahogy én is tettem. Akkor jó, ha már nem akar a lábasból folyadékként kifutni, hanem csak mérgesen fortyog és pukkadozik magában, világos meleg bézs-mogyoró színt ölt, és egy-egy kavarásra elválik a lábas aljától.Ekkor még a a tűzön tartottam néhány percig, erős kavargatás mellett.
A második adagnak lett kihűlve tökéletes az állaga: az első változat - attól félve hogy majd szögbeverésre alkalmas keménységű lesz - túl gyorsan került le a tűzről, és 3 napig szárogattam, hogy különösebb óvatosság nélkül meg lehessen fogni, bevonásról szó sem lehetett.
A tűzről levéve kivettem belőle a vaníliarudat és - t3v3d3 ötlete nyomán- a picit kiolajozott 16 db-os Ferrero Rocher műanyagdoboza tetejébe öntöttem. ( Mert ez jóval egyszerűbb, mint alufólia-tepsit hajtogatni megfelelő méretben.) Így fél centinél kicsit vastagabban terült el a massza, és 16 db, kb 2x1cm-es hasábnyi cukorka lett belőle. Igazából ennél kisebbekre vágom majd a következő adagot, mert az Ember megjegyezte, mikor bekapott egyet: Ha valaki megeszik egy ilyet, azért azzal elvan egy darabig -hát igen, a cukor az cukor, nincs mit tagadni.

Semmiféleképpen ne spóroljuk ki belőle a vaníliarudat, ne helyettesítsük semmi mással: íze a krówkánál is krówkább lett, nem kemény, hanem finom, morzsálódósan omlós, és ha az időrabló kavargatáson túl van még energiánk étcsokiba forgatni, akkor nem is fog soha kiszáradni, igaz ennek a mennyiségnek egyébként sem volt rá esélye. Állítólag fémdobozba tárolva kell tartani, de odáig nem jutott el.

Még filózgatok, hogy és mennyi vajat, esetleg kekszmorzsát kellene belecsempészni a szaloncukrosabb feelinghez, de lehet hogy maradok ennél a variációnál.

Ui:Kicsit mellényúltam a hiperben, így a borzas külső a kakaóbab-töretes tibi csokinak köszönhető. A képen a leírtnál világosabb színűnek látszik, valahogy kihűlés után nyerte el ezt a világosabb színt, a tűzön egyértelműen halvány világosbarna volt.

A kincsesbányának bizonyult 2001-es Tina karácsonyi konyhamagazinból származik a recept, ahonnan az aszalt barackos gombócok ötlete is jött.